2016-07-09

Nagy István

NIAhogy visszaemlékszem, félénk, visszahúzódó kisfiú voltam. Kicsit kövér, “antisportos” alkatom miatt is sokat ugrattak az iskolában, és az nagyon rosszul esett.

Aztán 14 évesen, nyolcadikos koromban édesanyám, aki születésemtől fogva asztmás volt, rohamot kapott, és mire autóval beértünk vele a kórházba, meghalt. A kezeimben, autónk hátsó ülésén, amíg tartottam a fejét a kórházba sietve. Ez hatalmas stressz volt nekem, és attól kezdve gyógyíthatatlannak mondott gyomorbetegséget kaptam (idegi alapú betegség), ami állandó gyomorfájással, hasfájással járt. Nem tudtam sírni. Még jobban bezárkóztam. Apukám sokat dolgozott, és egyébként sem tudtunk közel kerülni. (Nagyon sok évvel később tudtam meg egy közeli rokontól, hogy valahol engem is hibáztatott azért, hogy a felesége, az anyukám beteg lett).

Emlékszem, hogy mindig szerettem új dolgokat kipróbálni, de csak addig, amíg egyedül csinálhattam – nagyon féltem a kudarcoktól, az elutasítástól. Sokat álmodoztam, olvastam hősökről szóló könyveket, regényeket.

Soha nem kerestem Istent. Nagymamám hatására – sokszor voltam náluk, amikor anyukám kórházban volt – mindig mennem kellett a katolikus templomba, meg vasárnap délután a hittanra. (Pont akkor ment a tv-ben a Zorró filmsorozat, és jó néhányszor lemaradtam róla nagymamám és Alajos atya kedvéért. Hát, volt különbség közöttük:). Ministráltam is, de egyszer rosszkor csengettem és ezért nem hívtak többet. Azt mondták nekem, hogy a templomban az oltár felett ott egy piros lámpa, az jelzi, hogy Isten ott van (csak ne legyen áramszünet).

Aztán felvettek Budapesti Műszaki Egyetemre, előtte 1 év katonaság jött.

Az egyetem végén együtt dolgoztam a kollégiumban egy akkori barátommal, Ferivel, akivel sokszor éjszakákon át szerveztünk egy diákkör életét. Feri már családos volt, ott laktak a kollégium legfelső emeletén. Egyszer bejött a szobámba, nagy levegőt vett és elkezdett Jézusról beszélni, hogy ő “megtért”, meg ilyesmi. Mondtam neki, nemrég még normális volt, mi lett vele? Higgyem el, ez valóságos, mondta. Nos, valóban láttam változást nála, nyugodtabb lett, elkezdett hazajárni esténként a családjához, abbahagyta a sörözést. Attól kezdve beszélgettünk vele és barátaival, akikről kiderül, hogy egy gyülekezetbe jártak. Volt egy srác a kollégiumban, Tamás, aki “megért”, és annyira megváltozott, hogy az egész kollégium róla beszélt – szektás lett, mondták. Egyszer aztán elmentem velük a gyülekezetükbe, vagy kétezer ember volt ott, az érzésem nagyon furcsa volt – vagy ők bolondok mind, vagy én. Hallgattam az éneküket, beszélgettem hét közben velük, és sokat gondolkoztam, vajon igaz-e, amiről beszélnek, ez a Jézus-dolog, meg hogy azért halt meg, hogy megbocsássa a bűneim. Nem gondoltam, hogy bűnös vagyok, olyan voltam, mint bárki más, sőt nem ittam, nem cigiztem, nem drogoztam, nem csajoztam hétvégenként – tehát jobb vagyok az átlagnál. De belül mégsem hagyott nyugodni, mi van, ha igazuk van? Végére kell járnom.

1990 május végén elmentem a gyülekezetbe, de egyedül. Meg akartam tudni, igaz-e. Nem emlékszem, miről beszélt a prédikátor, de eldöntöttem, szükségem van Jézusra. Felismertem és megbántam a bűneimet, és kértem Jézust, bocsásson meg. Megtette, és akkor valami felszakadt bennem. Most már tudom, hogy mekkora teher ment le a lelkemről. Elkezdtek folyni a könnyeim, és én, a zárkózott, magának való ember elkezdtem sírva ölelgetni az embereket. Tudtam, és azóta is tudom: találkoztam a feltámadott Jézussal.

A legnagyobb változás az volt, hogy egészen másként láttam a világot, embereket. Észrevettem a csodás felhőket, a virágokat, embereket. Kinyíltam a környezetem felé. A zárkózott, magának való lelkem valami felfoghatatlan békével telt el. Isten az Atyám lett. A lelkem elkezdett gyógyulni, és ennek aztán nem várt következménye lett. Egyik nap arra keltem, hogy valami nagyon furcsa érzésem van. Rájöttem, hogy NEM FÁJ A GYOMROM! A gyomorideg a múlté! Meggyógyultam! Emberek nem tudták megtenni, Jézus igen. Rájöttem, hogy a bűn nem az, aminek mi emberek gondoljuk, például nekem igazán a büszkeséggel volt gondom, többre tartottam magam másoknál, mégis elbújtam előlük, nehogy kiderülhessen, ez nem is igaz. Álomvilágban éltem.

Azóta teljesen más emberként élek. Van jövőképem, célom, nem félek a haláltól. Tudom, hogy Isten vezet, és gondoskodik rólam, ha Benne bízom. 26 éve élek így. Megnősültem, van három fiunk, már nagyok, lassan önálló életet élnek. Van egy kis vállalkozásunk, „normálisan”, de már nem önmagamnak élek, hanem Jézus Krisztust akarom tanítványaként követni.

Egy napon meg kell állnom Előtte, és számot adnom mindenről amit tettem. Egyetlen mentségem Jézus értem és helyettem hozott áldozata, a kereszten értem halt meg. Tudom, hogy vissza fog jönni azokért, akik hisznek Benne és az Ő útjain járnak. Szeretnék kész lenni, amikor jön, és segíteni ebben mindenkinek, akik csak elfogadja.

Neked is! Mi van, ha minden igaz, amit elmondtam? Kiben bízol majd, ha Isten elé kell állnod?